 
Árvízi naplemente
Glória fönt ragyog ágkaréjú fényfoglalatban,
árfürdőző fűzfák fonata fölött
gallytenyér-ujjhegyek kiemelve tartják
a novemberi napnak ritka aranyát.
Itt lent már nincs áramlás,
Tisza - titok marad ez az idegenség,
gátig szakadása a lázas őrületnek
ide- szédülete a tetőző tébolytáncnak.
Már csak a fáradt lihegését látom
az imbolyodott víztükörnek,
fortyogások és vetődések közben
mélyülnek a mélybe az árnyak.
Körötte nem riad már a magvas gyom sem,
vízre hullt zörögve pár elszáradt szirom,
csak a tüntetve szálló levéllel
villong az őszthagyó szél.
Harangszó visszhangzik a szétázott tájra,
- tűnődik a csöndnek e méltóbb határa-
felelet lehetne zajongó szívverésem
két hangütése közt a kondulásnak.
Elemészti magát ez a nap-öröm:
fakulóbb játéka leng a láng színének,
lecsúszik a lelkes gallytenyérről.
S ahogy elfogy a tört arany,
úgy elevenednek elő az árnyak
a sötéten is áttetsző kontúrok között.
Benned időztem, fényben,
s most benne időzöm, árnyékban…
És az álmodó fűszálak fölött
virrasztok még vele, a vízzel és a fákkal.
Bernáth Józsefné
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
