Mandula József 3
2005.10.17. 11:37
Mandula József
Halálon is…
/ Bordal /
Szemfájdító ködszobában,
Hóka tollú hollók között,
Fékeveszett tánc az este.
Éjszín gyöngyöt ráz a teste.
Lidérchorda asztalomnál,
Menekül a józan szolgám.
Két kezemben üveg-eke,
Kígyós ugart szántok vele.
Tört arcomon vérző akók,
Ég veletek árnyék lakók!
„Halálon is van hatalom!”
- óbégatja részeg dalom.
Öreg borom tüze éget,
Rám gyújtja a sötétséget.
Mandula József
A változás szele
Vége van a nyárnak,
didergő imák
Isten felé szállnak.
Mehemed cowboy lett,
seszínű tehenek
bikavért vedelnek.
Hegyek között,
házak között várak,
család helyett csend.
A cinege talpát
balettcipő töri,
szomorúfűz röhögi.
Lánc-lánc acélláncon
őrkutyák ugatnak,
rabok s őrzőik
rajtunk mulatnak.
A part alatt,
a domb felett,
szántatlan földeken,
keresztet vetnek,
híd alatt, pad alatt,
szeszek priccsére,
koldusok hevernek.
-szélcsend van.
Lobognak a zászlók.
Mandula József
Madarak
„ Verseimmel hogyha megelégszel
- Kínáltam úgyis már elégszer -
Fogadd el: véres, könnyes ékszer. „
/ József Attila /
HEGYCSÚCS
E Z
G I
Y R
C T ÉVÚT SZÉ L
S É I A
Ú V E R S N
C Ú A T
SZ IR T ISA S M
S A
Z D
É Á
LANTMADÁR
Mandula József
Lehet, ősz?
Sebzett az égés, égetett
a seb. Láng lobogott valahol.
Tavasz volt.
Talán tél.
Hozzá láncoltak a szavak,
hozzám szóltak a láncok.
Nyár volt.
Vagy tavasz?
Igazak álma, álmok hazugsága.
Haragos, bősz Hold.
Ősz volt.
Nyár talán?
Porba hullt a fény, fényben szállt
a por. Beomlott égbolt.
Tél volt.
Lehet, ősz?
Mandula József
Megtalált ének
/ Csergezán Pál emlékének /
Létem utonlét.
Semmim van: szabad szolgám.
Nincshez tartozom.
Rendíthetetlen
kövek között, ég alatt
hálva, nyomodban
felfelé tartok.
Ritkul az éter, alig
terjed a hangom.
Lábamon hegylánc.
Feléd kiáltott szavak
csendre zuhannak.
Mind üvegangyal.
Százfele törnek. Éles
szilánk sebzi a
fájdalom torkát.
Ének fröccsen a szirtre,
gyufalángnyi fény.
Mandula József
Látomás
avagy 8. UTTASSY a magány
Lángokban áll MOLDOVA,
ég a JUHÁSZ háza
- még az ÁGH is húzza -
benne tele zsákkal ADY
mulat a MÚZSÁKKAL.
A CSORBA ég alján NAGY
WEÖRES FÜST, KORMOS
FODOR, mint SOMLYÓ
Verdes a szélben.
SZÉP ÁPRYLY a KEMÉNY
folyót JÉKELY. Mélyről
ujjong nyilas nóta:
halva van RADNÓTI.
Önkény önként ?
- ámul ÖRKÉNY,
akár jégkalodában
LADIK. Mellette, erre,
tengerre, arra, ravatalra,
vívódik KRÚDY, mint
MÁRAI KÉPES. A HATÁR
betakarítva. Megpihen
a KERTÉSZ. Száraz(z)ágon
zörög MIKES: „KALÁSZ
voltál, most már kenyér.”
A RIDEG MEZEI úton
KISS jelekkel szólít
KASSÁK. Indulok
- belső PARANCS -,
amúgy BALLAgva-nézelődve,
hogy el ne késsek.
Mandula József
Kulcsrazárt séta
Bajban egykén,
nincs-zuhogásban,
még valamire várt.
Sebző árnyban,
köd-diadémben,
valamire várt még.
Állig dacban,
néma harangként,
még várt valamire.
Hitben –törten,
csöndsivatagban,
valamire még várt.
Félve rossztól,
gondkoszorúban,
várt még valamire.
Éji gyászban
- ajka pecsétben-,
vár valamire még.
Mandula József
Jövendőmondó
„Én vagyok ez a fa. Kövekben
lüktet az arcom. Ne szidjátok
a fűszálakat, ha elalszom!”
Bölcső leszek – sírhat bennem
az élet-, vagy támasza részeg
könyökének. Földig görbült
hátnak megvetett ágy, dérverte,
csupalyuk kályhában fölcsapó
láng. Talán kötél alatt rozoga
sámli, mozduló koldus kezében
hajlott bot. Szégyenfa amihez
verset kötöztek. Lehet kiapadt
ér fölött híd leszek. Tán ringó
lenge bárka tenger törte háta.
Talán szétdöntött kerítés, vagy
barakk bezúzott kapuja. Roskadó
asztal egy vakító várban, lehet
semmibe néző faragott fej.
Fölemelt rúd, amin tépett lobogó
leng. Talán kifakult csendélet
szúette kerete. Lehet, keresztté
ácsolnak istenfélő népek. Talán
lombot eresztek, s a fagymarta,
hófoltos kövek közt újravirágzok.
Mandula József
József Attila
Az elhagyatott állomáson rég egyedül
volt .Csak a szél hempergett lábainál
a csonvetkőztető fagyban.
A töprengés falának dőlve,
felhorzsolt lélekkel, a senkiföldjén
szüretelt .Messziről zörejt hallott.
Összefogta magán bánatbarna kabátját,
s kortyolva a megkönnyebbülést,
közelebb ment a sínekhez.
Nem mozdulok ,láncaim némák.
Csönd van. Romjain zakatolásnak
moccanatlan csönd .A zajbogarak
mind elültek, megkötözve szél is.
Hallgat a szírt ,nincs szava mélynek.
Csattan a csend ,szisszen a szél!
Űrhideg zörejek zuhannak a hóba.
Tűzvirágként nyílva ,ezüstös
szikrák hada villan. Előttem egy
vágány fényesre mart vállán
tehervonat indul. Be-bepörgő
kereke –alá alakot formáz árnyékok
testtelen ingása-, visong ,mint acéllal
vesződő reszelő, ha fémbe rág a fém,
míg elmozdul neszezve-nyögve.
Nyomában porhavat ragad táncba
a szél. Megremegek ,mintha fáznék.
„Valami nagy-nagy tűzet kéne rakni…”
Mandula József
Ítéletidő
Semmi markába bújtam én,
nem talál rám a költemény.
Feszít
e kín.
Nincs és a van közt ébredek,
naponta hétrét görnyedek.
Örök
körök.
Hontalan dal rí a számon,
madárének tűzifámon.
Árva
lárma.
Hiányok súlya megaláz,
vizes lángokba von a láz.
Bélyeg
éget.
Szememben megvert seregek
-néma harangok- delelnek.
Dalom
dadog.
Csillagzó vágyat kergetek,
vályúba gyöngyöt pergetek.
Vérem
verem.
Elkerülöm a templomot,
Istenre hittel gondolok.
Tépett
lélek.
Üvöltés sebzi fel számat,
eladták édes hazámat.
Közöny
özön.
Madarak szomja ajkamon,
elveszett minden alkalom.
Zárszó:
Szárszó.
Lehajlok tiszta szívekhez,
közel megyek a sínekhez.
Bizony
iszony!
Mandula József
Isten telkén
„ Az Isten itt állt a hátam mögött
s én megkerültem érte a világot „
/ József Attila /
Égi fények, örök fenyők.
Isten telkén ballagok.
Kezemben kezem. Talán
elvezet magamhoz, ki elveszett.
|