Vári Fábián László
2007.09.18. 22:57
Vári Fábián László
A TENGER NEVÉBEN
Mohog a Tisza, hallgat a harang. Miért is beszélne félre? Csak a megkötött, magára hagyott barom bődül az égre.
Tudjuk a dolgunk, menekülünk. Hoz a víz új ínséget, S viszi a búzát, viszi a bort, viszi a békességet.
Harmadnap óta tenger e táj, s a béke követe késik. Valami eltört, valami fáj. Szakadjon most már végig!
Mint szakadt az ín, szakadt a gát, és szakadt a szívből az átok. De úgy tért vissza, mint bumeráng, lecsapva reánk és rátok.
Mosolyodj el már egyszer, Uram, adj testemre patyolat inget. Szégyen, hogy háborgatják a halak földben lakó eleinket.
Küldjetek zsákot meg homokot és katonát, ti régi királyok, mert fejünkre ülve szemünk bogarát vájják már a sirályok,
kik megszálltak minket a vizeket látván. Jöttek a vízhordó fellegek hátán, jöttek az árral, a felduzzadt éren.
Jöttek a nagyságos tenger nevében.
2001 márciusa
Vári Fábián László
Csoóri Sándorhoz
(Közel hajolva)
A fellegek – alkonyi varjak – elülnek, végképp elenyészik a nappali hold. Az Úr szeme pásztázza lelkünket újra, s Mutatóujjával rácsap a húrra, vagy gyertyaszál-időnkhöz napokat told.
Hát toldja csak, toldja sok kisded piláccsal, angyali nép seregeljen oda, hol bomlik a beszéd, s az orca pirul. Bátoríts, Uram, győzz meg magyarul: anyanyelvvel altestet nyalni? Soha!
Hisz voltak, mert voltak, kik úgy hegedültek, mint Márton pap – jelzi a drégelyi rom. De mindétig követték őket az árnyak, s fiaik lehajtott fejekkel jártak e tűzreValó Világban. Iszonyodom!
Mert repperek dongják körül a Szerelmet, és levágott kézfejet rejt az avar. Ha rászárad vérünk a platánlevélre, s ha nem telnék szemünkre csipkefedélre, egy ibolyalevél is betakar.
Vári Fábián László
Ítélet után
Béninek
A bolygók összecsapnak egyszer. Testvértűz ég és föld között. Hiába sírdogál az ember, Isten halálnak öltözött.
Eszünkbe jut az anyánk kínja s embriókorunk álmai. Nagyanyánk Jézus Krisztust hívja fogoly fiát kiváltani.
Nem temet és nem sirat senki, nem rendel dőre számvetést. Mely ügyész merné kézbe venni s fel is mutatni azt a kést?
A hold tér először magához: dagály dőzsöl a partokon, s holdkór vagy frász az, amit ránk hoz, álmunkon amint átoson.
Delelt már nyakunkon a penge. Szívünk azóta kőkemény. De tengeranyánk méhébe rejtve lüktetni kezd a költemény.
Fekete eső
A nyár hevétől langyos még az aszfalt, de zörögve landol már a falevél. A szorgos szolgák bontják a nagy asztalt: rendnek kell lennie, hogyha jő a tél.
A nap elmenőben csóvát vet a tájra, mint a föld bánata, úgy száll fel a füst. Örökségét a hold leltárkönyvvel járja – e csillag óarany, másik újezüst.
Itt-ott alma huppan, megzörren a kóró, kóbor ördög jár a züllött kerteken. A kigyúlt képernyőn átlovagol Zorró – rontás sír a bágyadt, fattyú gyermeken.
Vénséges vén anyó csosszan imbolyogva, ruhái ráncában romlott levegő. Üszköt lódít a szél tilalmas dologra, s szakad a szenes víz, a fekete eső.
Te magasba menekült…
Döbrentei Kornélnak
A barkát zúzmara húzza le – rügy az avarral összeér. Az üveggé dermedt ereken jégszilánkokat visz a vér,
jégszilánkokat visz a vér.
Kabátom, mellkasom szaggatom: friss-fehér hóba hull szivem. Fogadd el, kegyetlen március – jövőre nem lesz ennyi sem,
jövőre nem lesz ennyi sem.
A gyermekecske oly pici, még rajta a szerelem szaga. Jut-e majd gondod őreá, te magasba menekült Haza –
magasba menekült Haza!
Mezővári, 2004. március 4.
Vári Fábián László
Ördögszekér
Árulás készül ellenem, már megint üldözött vagyok, lopva mutatják arcukat szemem mélyén a csillagok.
Átszabja testem az idő, szike és csontfűrész se kell. Néhai legény-álmaim zsírpárnák alatt tűnnek el.
Ismét útszélen heverek, delelnek rajtam a legyek, s labdának nézik fejemet csintalan ördög-gyermekek.
Szél se… Az égben semmi nesz. Nem szakad meg a föld szive. Egy ördögszekér a lelkemet viszi magával messzire.
Két fénybogár
Lepusztulnak rólam a rongyok, bőröm cafatokban hagyja el testem, darabjai megelőznek a szélben.
Mint gyönge hasi bárány bőrén, áttetszenek rajtuk a fények, s vacogva zörögnek a csontok, mert nem a haragvó Isten, hanem a hold havazik!
Arcom szégyenét restellem, bánom, ujjaim rácsával rejtem, mégsem fáj semmi, de látni se látok. Két fénybogár ül csak a két szakadékban, hol egykor a szemem világolt.
Valami sárkány járt, mondják, az égen, s a nap vele pártolt. De ki megy a sárkánnyal manapság ölre?
Csak a bárányszív parázslik, lüktet, s hullatja vérét a földre.
Vári Fábián László
"Hazugság lett volna minden szavam..."
Királyaink városába készülődve eljátszottam kissé egy gondolattal: ha Janus Pannonius és Balassa Bálint kortársak lehettek volna, ha nem nő fel közöttük az a rettenetes XVI. század, vajon hol, s milyen szándékkal ül le egymással eszmét cserélni a két poéta? Akár egy pozsonyi fogadó is lehetne a helyszín, hol jófajta bort kínálnak a kupák, s miután tartalmuk tüze már az erekben hevül tovább, árad belőlük az egyre dagályosodó beszéd. Fülemet az idő közfalára tapasztva hallgatózom. Nem a szentháromság dogmáiról, nem a pápai huncutságokról, s rég nem a török cselszövéseiről pereg a szó. Bálint úr szép kegyesei töltik meg csakhamar a termet, s tódul be az ablakon át a szerelem szaga. Bizony, úgy igaz! Egy szépen ajánlott verstől olykor magától emelkedik a pendely! János püspök, aki tollát ekkorra talán már átállította magyarra, s kinek kebelét szintén dagasztja a bujaság sok szép itáliai emléke, ragyogó ábrázattal tódítja, s erősíti a hallottakat. A kupákban azonban újabb hordó tartalma kerül, s a Ferrarában töltekezett humanista megelégelvén az illúziók hamis örömét, témát váltva a hadnagy verseit kezdi ócsárolni. Túl kevés bennük az ógörög elem, túl sok az Istenhez szóló fohász. Egyszóval: közönségesek, túlhaladottak, s mindennek a teteje, hogy még rímelnek is. Különben: akár a két hazát egybevetve, széles e határban ő az egyetlen valamirevaló poéta, Janus, kinek neve egyre dicsőbb, s mindenki megláthatja, hogy általa lesz híres Pannónia földje. Bálint arca a meszelt fal színét veszi kölcsön, de szemöldökeit a görcs rángatja, s a kardja után kap. A tudós püspök a küszöbön túl menti már göthös hátát, melyet a meztelen kardlap szaporán porol, s a Dráván túl, egészen Guarinó mester kapujáig kergeti... A fiktív jelenetben szándékos a derű, a való élet irodalmi vitái sokkal tragikusabbak. De jusson eszünkbe mindenek előtt, hogy míg a négyszáz évesnél idősebb Balassa Bálint tavasz-énekeinek és Júlia-dalainak hatására ma is azonnal enged a fagy, a kortárs Shakespeare Vilmosnál ezt az eredményt csak nyelvi kalauz által érheti el az angolszász olvasó, Janus Pannonius nagyszerű elme-sziporkáinak élvezetéhez pedig ugyancsak a tolmács mankóit várjuk. Mondhat ezért bárki bármit, Balassa a kezdet, s tőle ered minden valamirevaló folytatási szándék. Ám az imént rettenetesnek nevezett XVI. század, mely már születése pillanatában eltékozolta, tönkretette Hunyadi Mátyás örökségét, úgy próbálta enyhíteni vétkét, hogy a magyar költők legjobbjai kezébe a toll mellé kardot is adott. Nem feltétlenül azzal a céllal, hogy szükség esetén legyen mivel nyomatékosítani a költői szó hitelét. Talán a kettős küldetéstudat konstatálása végett, vagy inkább azért, mert a kardélről felszálló költői kiáltás messzebb hangzik a politikai szónoklatoknál, s időnként olyan visszhangot verhet, hogy lehullanak az égről a festett csillagok. Nem lett azonban, s eztán sem lesz minden magyar tollforgatóból népéért aggódó vátesz. A szabályerősítő kivételek listája igencsak telt, sorrendjét a jellem, a vérmérséklet s az erkölcs változó előjelű kategóriái egyaránt alakítják. Ez az irodalom is ismereteket közvetít, tanít, nevel, nyelvet palléroz vagy más nyelveken született kultúrák műveit közvetíti. Általában a két csoport között kitaposott átjárók sem néptelenek, de időnként ezeket az ösvényeket elaknásítja az emberi gyengeség: a hiúság, a szakmai féltékenység, a tehetségtelenség, vagy a bármilyen eredetű tisztességtelen politikai akarat. Emlékezzünk csak, a kortárs újságíró-társadalom némely képviselői hogyan acsarkodtak s kapdostak Petőfi mentéje felé! Ki tudja ma már, ki volt Császár Ferenc, aki az ifjú zseni költészetét hanyatlónak, aljasnak, póriasnak bélyegezte, vagy a Zerffi néven firkálgató Hirsch Gusztáv, a kor irodalmi életének szerencsétlen szelleme, akinek egész munkássága Petőfinek és fiatal pályatársainak állandó gyalázására korlátozódott? Az idő rendbe rakja ugyan a dolgokat, de a megrágalmazott költő erkölcsi veszteségéről ki készített leltárt? Hűséges olvasóit ki kárpótolta a méltatlan kritikusokra pazarolt drága energiáért, a meg nem született művekért? Másfél, két évtized múltával a kozmopolitizmus szellemében kezdik ki Arany Jánost, mire ő csöndesen ezt válaszolta: "Légy, hogyha bírsz, te "világ-költő!" " Rázd fel a rest nyugatot: / Nekem áldott az a bölcső, / Mely magyarrá ringatott." A nemzet szellemét támadó újabb ideológia a századfordulón már az internacionalizmus maskarájában rombol. Ady érdeklődéssel fogadja, a Duna-táj népeinek vonatkozásában tanulmányozásra érdemesíti, de fajtájának semmiképpen nem ajánlja még kipróbálás végett sem ezt a magatartást. Olyan fölösleges fényűzésnek tartja, amit csak nagy létszámú, biztos egzisztenciájú népek engedhetnek meg maguknak. A Tanácsköztársaság eseményei egyértelműen őt igazolták. A szocialista Palágyi Lajos mintha előre érezné, már jóval Ady előtt egy jól hegyezett epigrammával hárítja el ugyanezt a kísértést: "Magyar, ki honát megveti, / És mindent, ami nemzeti, / Mindegyre szid, mindegyre mar: / Oh, az még nem nemzetközi, / Csak rossz magyar." A népies-urbánus szembenállás hatalmas vitaanyagot hagyott reánk, okulhatunk belőle ma is. Illyés Gyula a Magyarok naplójegyzeteiben 1935-ben döbbenettel tapasztalja, hogy a Trianon után "meglazult magyarság" fiatal íróinak egy csoportja a világban szétszóródva, de tíz évi bolyongásból mégis hazatérve nem ismer szülőföldjére. "Távollétem alatt falvak inogtak meg, süllyedtek még mélyebbre a nyomor és az egyke örvényébe... a látvány kiáltó volt, hazugság lett volna minden szavam, ha nem arról beszélek, ami előttem van. Így fedeztem fel szülőföldemet, a Dunántúlt, a magyarság dermesztő helyzetét, a külső és belső veszedelmet. Elsorvad a magyarság, a Dél-Dunántúlt elnyeli az idegen tenger, ha gyorsan nem történik valami... Mások más sebeket tártak fel a nemzet testén. Hosszú volna felsorolni, mi mindent fedeztünk fel. Távol álltunk egymástól, de együtt voltunk a magyarság sorsáért való aggodalomban. A torlódó események csak megerősítettek, hogy minden okunk megvan Berzsenyi, Vörösmarty, de Petőfi szorongására is, akiket én csak most értettem meg igazán." A nemzethalál réme vagy inkább madara a XVI. század óta köröz a fejünk felett, de nem figyeltünk rá, nem akartunk tudomást venni róla. Haló poraiban is legyen áldott Gottfried Herder, aki hírhedtté vált jóslatával rányitotta a magyarság szemét! A Berzsenyiét az első között, mint azt a Kazinczyhoz küldött epistola tanúsítja: "édes nyelvünket" nem magáért kell becsülnünk, "Hanem magunkért szükség gyámolnunk. / S ha eltörlődik e föld színéről, / Nem más, hanem hagymázunk törli el."Kölcsey a Zrínyi dalában és a Zrínyi második énekében egyrészt Berzsenyi aggodalmait pontosítja, másrészt pedig figyelmeztetőleg vetíti előre a Herder által a magyarság számára megítélt jövőt: "Más hon áll a négy folyam partjára, / Más szózat és más keblű nép." Szólítsuk-e ezek után még Vörösmartyt? Szükséges-e felidéznünk a nemzet számára készen álló sír látványát? Nagy íróink nemzetféltő aggodalmát máig tartó érvénnyel igazolják a múlt század háborúit lezáró Párizs-környéki békeszerződések. Az elperelt országnyi-országrésznyi területeken ott rekedt a nemzet harmada. Szocialista politikusaink szájára hallgatást parancsolt a kommunista testvériség és az álszemérem, de íróink az örökös zaklatásnak kitéve sem hallgathattak. A művek sok esetben történelmünk nagyjainak emberi és erkölcsi tartását állítva a színre, a szűkre zárt lehetőségeken belül is a közösségi eszme ápolására, az élni, ahogy lehet elfogadására, a túlélésben való feltétlen hitre nevelték a nemzet kispadra küldött szereplőit. "A fű lehajlik a szélben és megmarad." Jól emlékszünk még Sütő András tanítására. Ki merné megkérdőjelezni igazságát? Az Ady szemével még "híres"-nek jelzett vereckei út Kovács Vilmos jövőt fürkésző szemüvegén át "kígyó vedlett bőre" látszólag, ám valójában a fondorlatok, a nagy átverések ösvénye. "...Hány népet vitt temetőre, / s ki tudja még, kit hoz erre / menni vele ölre, perre?" Ez utóbbi idézet, mert a vers a legkülönbözőbb szintű szavalóversenyek egyik slágere, ma már szállóige. Sorolhatnám hosszan az idézeteket, igazolva, hogy az írói szándék, amennyiben emberi formában keresi a közösséghez vezető utat, meg is találja. A jó tíz éve tartó, de még le nem zárult rendszerváltozás következtében a társadalmi-politikai vitákkal párhuzamban, vagy éppen általuk gerjesztetten a magyar írótársadalmon belül is bekövetkezett az újratagozódás, s ma már úgy látszik, hogy a politika és a pénz ördöge a határon túli kisebb vagy népesebb írócsoportokat is megosztotta. "Le a nemzeti értékekkel, sutba a hagyományokat! Az irodalom szöveg legyen elsősorban, s lehetőleg ne szóljon semmiről!" - halljuk egyre gyakrabban, egyre harsányabban. Akinek ehhez van tehetsége, csinálja, akinek ehhez van gusztusa, fogyassza! Érjenek el sikereket a nemzetközi porondon, de azoktól az értékektől, amelyek átvészelték a századokat, el a kezekkel! Olykor a megrögzött újítók türelmetlenségét is megértem, szorgalmukat pedig tisztelem, de nekik is célszerű lenne végiggondolniuk, hogy a hagyomány olyan esztétikai kategória, amely az irodalom természetes fejlődésével maga is változik, fejlődik, azonban ezt csak a türelem észlelheti. Emlékezzünk együtt újból Petőfire és korára, Adyra és korára. Nem volt egyértelmű a fogadtatásuk, eléggé heves ellenállásba ütköztek mindketten, holott csak hangvételükben, tematikájukban, s a kifejezési formák alkalmazásában távolodtak el a hagyományostól. A közönség hozzájuk nőtt, s ezzel újabb kapuk nyíltak a további fejlődés előtt. A magyar költészet legértékesebb hagyományai meglátásom szerint most Nagy László költői teljesítménye környékén horgonyoznak, amelytől magyarabbat, emberibbet, korszerűbbet és közkedveltebbet ez idáig senki sem produkált.
|