Vári Fábián László

A TENGER NEVÉBEN

Mohog a Tisza,
hallgat a harang.
Miért is beszélne félre?
Csak a megkötött,
magára hagyott
barom bődül az égre.

Tudjuk a dolgunk,
menekülünk.
Hoz a víz új ínséget,
S viszi a búzát,
viszi a bort,
viszi a békességet.

Harmadnap óta
tenger e táj,
s a béke követe késik.
Valami eltört,
valami fáj.
Szakadjon most már végig!

Mint szakadt az ín,
szakadt a gát,
és szakadt
a szívből az átok.
De úgy tért vissza,
mint bumeráng,
lecsapva reánk
és rátok.

Mosolyodj el már
egyszer, Uram,
adj testemre
patyolat inget.
Szégyen, hogy
háborgatják a halak
földben lakó eleinket.

Küldjetek zsákot
meg homokot
és katonát,
ti régi királyok,
mert fejünkre ülve
szemünk bogarát
vájják már a sirályok,

kik megszálltak minket
a vizeket látván.
Jöttek a vízhordó
fellegek hátán,
jöttek az árral,
a felduzzadt éren.

Jöttek a nagyságos
tenger nevében.

2001 márciusa

Vári Fábián László

Csoóri Sándorhoz

(Közel hajolva)

A fellegek – alkonyi varjak – elülnek,
végképp elenyészik a nappali hold.
Az Úr szeme pásztázza lelkünket újra,
s Mutatóujjával rácsap a húrra,
vagy gyertyaszál-időnkhöz napokat told.

Hát toldja csak, toldja sok kisded piláccsal,
angyali nép seregeljen oda,
hol bomlik a beszéd, s az orca pirul.
Bátoríts, Uram, győzz meg magyarul:
anyanyelvvel altestet nyalni? Soha!

Hisz voltak, mert voltak, kik úgy hegedültek,
mint Márton pap – jelzi a drégelyi rom.
De mindétig követték őket az árnyak,
s fiaik lehajtott fejekkel jártak
e tűzreValó Világban. Iszonyodom!

Mert repperek dongják körül a Szerelmet,
és levágott kézfejet rejt az avar.
Ha rászárad vérünk a platánlevélre,
s ha nem telnék szemünkre csipkefedélre,
egy ibolyalevél is betakar.

Vári Fábián László

Ítélet után

Béninek

A bolygók összecsapnak egyszer.
Testvértűz ég és föld között.
Hiába sírdogál az ember,
Isten halálnak öltözött.

Eszünkbe jut az anyánk kínja
s embriókorunk álmai.
Nagyanyánk Jézus Krisztust hívja
fogoly fiát kiváltani.

Nem temet és nem sirat senki,
nem rendel dőre számvetést.
Mely ügyész merné kézbe venni
s fel is mutatni azt a kést?

A hold tér először magához:
dagály dőzsöl a partokon,
s holdkór vagy frász az, amit ránk hoz,
álmunkon amint átoson.

Delelt már nyakunkon a penge.
Szívünk azóta kőkemény.
De tengeranyánk méhébe rejtve
lüktetni kezd a költemény.

Fekete eső

A nyár hevétől
langyos még az aszfalt,
de zörögve landol
már a falevél.
A szorgos szolgák
bontják a nagy asztalt:
rendnek kell lennie,
hogyha jő a tél.

A nap elmenőben
csóvát vet a tájra,
mint a föld bánata,
úgy száll fel a füst.
Örökségét a hold
leltárkönyvvel járja –
e csillag óarany,
másik újezüst.

Itt-ott alma huppan,
megzörren a kóró,
kóbor ördög jár
a züllött kerteken.
A kigyúlt képernyőn
átlovagol Zorró –
rontás sír a bágyadt,
fattyú gyermeken.

Vénséges vén anyó
csosszan imbolyogva,
ruhái ráncában
romlott levegő.
Üszköt lódít a szél
tilalmas dologra,
s szakad a szenes víz,
a fekete eső.

Te magasba menekült…

Döbrentei Kornélnak

A barkát zúzmara húzza le –
rügy az avarral összeér.
Az üveggé dermedt ereken
jégszilánkokat visz a vér,

jégszilánkokat visz a vér.

Kabátom, mellkasom szaggatom:
friss-fehér hóba hull szivem.
Fogadd el, kegyetlen március –
jövőre nem lesz ennyi sem,

jövőre nem lesz ennyi sem.

A gyermekecske oly pici, még
rajta a szerelem szaga.
Jut-e majd gondod őreá, te
magasba menekült Haza –

magasba menekült Haza!

Mezővári, 2004. március 4.

Vári Fábián László

Ördögszekér

Árulás készül ellenem,
már megint üldözött vagyok,
lopva mutatják arcukat
szemem mélyén a csillagok.

Átszabja testem az idő,
szike és csontfűrész se kell.
Néhai legény-álmaim
zsírpárnák alatt tűnnek el.

Ismét útszélen heverek,
delelnek rajtam a legyek,
s labdának nézik fejemet
csintalan ördög-gyermekek.

Szél se… Az égben semmi nesz.
Nem szakad meg a föld szive.
Egy ördögszekér a lelkemet
viszi magával messzire.

Két fénybogár

Lepusztulnak rólam a rongyok,
bőröm cafatokban
hagyja el testem,
darabjai megelőznek a szélben.

Mint gyönge hasi bárány bőrén,
áttetszenek rajtuk a fények,
s vacogva zörögnek a csontok,
mert nem a haragvó Isten,
hanem a hold havazik!

Arcom szégyenét
restellem, bánom,
ujjaim rácsával rejtem,
mégsem fáj semmi,
de látni se látok.
Két fénybogár ül csak
a két szakadékban,
hol egykor a szemem világolt.

Valami sárkány járt,
mondják, az égen,
s a nap vele pártolt.
De ki megy a sárkánnyal
manapság ölre?

Csak a bárányszív
parázslik, lüktet,
s hullatja vérét a földre.

Vári Fábián László

 "Hazugság lett volna minden szavam..."

      Királyaink városába készülődve eljátszottam kissé egy gondolattal: ha Janus Pannonius és Balassa Bálint kortársak lehettek volna, ha nem nő fel közöttük az a rettenetes XVI. század, vajon hol, s milyen szándékkal ül le egymással eszmét cserélni a két poéta? Akár egy pozsonyi fogadó is lehetne a helyszín, hol jófajta bort kínálnak a kupák, s miután tartalmuk tüze már az erekben hevül tovább, árad belőlük az egyre dagályosodó beszéd. Fülemet az idő közfalára tapasztva hallgatózom. Nem a szentháromság dogmáiról, nem a pápai huncutságokról, s rég nem a török cselszövéseiről pereg a szó. Bálint úr szép kegyesei töltik meg csakhamar a termet, s tódul be az ablakon át a szerelem szaga. Bizony, úgy igaz! Egy szépen ajánlott verstől olykor magától emelkedik a pendely! János püspök, aki tollát ekkorra talán már átállította magyarra, s kinek kebelét szintén dagasztja a bujaság sok szép itáliai emléke, ragyogó ábrázattal tódítja, s erősíti a hallottakat.
      A kupákban azonban újabb hordó tartalma kerül, s a Ferrarában töltekezett humanista megelégelvén az illúziók hamis örömét, témát váltva a hadnagy verseit kezdi ócsárolni. Túl kevés bennük az ógörög elem, túl sok az Istenhez szóló fohász. Egyszóval: közönségesek, túlhaladottak, s mindennek a teteje, hogy még rímelnek is. Különben: akár a két hazát egybevetve, széles e határban ő az egyetlen valamirevaló poéta, Janus, kinek neve egyre dicsőbb, s mindenki megláthatja, hogy általa lesz híres Pannónia földje. Bálint arca a meszelt fal színét veszi kölcsön, de szemöldökeit a görcs rángatja, s a kardja után kap. A tudós püspök a küszöbön túl menti már göthös hátát, melyet a meztelen kardlap szaporán porol, s a Dráván túl, egészen Guarinó mester kapujáig kergeti...
      A fiktív jelenetben szándékos a derű, a való élet irodalmi vitái sokkal tragikusabbak. De jusson eszünkbe mindenek előtt, hogy míg a négyszáz évesnél idősebb Balassa Bálint tavasz-énekeinek és Júlia-dalainak hatására ma is azonnal enged a fagy, a kortárs Shakespeare Vilmosnál ezt az eredményt csak nyelvi kalauz által érheti el az angolszász olvasó, Janus Pannonius nagyszerű elme-sziporkáinak élvezetéhez pedig ugyancsak a tolmács mankóit várjuk. Mondhat ezért bárki bármit, Balassa a kezdet, s tőle ered minden valamirevaló folytatási szándék.
      Ám az imént rettenetesnek nevezett XVI. század, mely már születése pillanatában eltékozolta, tönkretette Hunyadi Mátyás örökségét, úgy próbálta enyhíteni vétkét, hogy a magyar költők legjobbjai kezébe a toll mellé kardot is adott. Nem feltétlenül azzal a céllal, hogy szükség esetén legyen mivel nyomatékosítani a költői szó hitelét. Talán a kettős küldetéstudat konstatálása végett, vagy inkább azért, mert a kardélről felszálló költői kiáltás messzebb hangzik a politikai szónoklatoknál, s időnként olyan visszhangot verhet, hogy lehullanak az égről a festett csillagok.
      Nem lett azonban, s eztán sem lesz minden magyar tollforgatóból népéért aggódó vátesz. A szabályerősítő kivételek listája igencsak telt, sorrendjét a jellem, a vérmérséklet s az erkölcs változó előjelű kategóriái egyaránt alakítják. Ez az irodalom is ismereteket közvetít, tanít, nevel, nyelvet palléroz vagy más nyelveken született kultúrák műveit közvetíti. Általában a két csoport között kitaposott átjárók sem néptelenek, de időnként ezeket az ösvényeket elaknásítja az emberi gyengeség: a hiúság, a szakmai féltékenység, a tehetségtelenség, vagy a bármilyen eredetű tisztességtelen politikai akarat.
      Emlékezzünk csak, a kortárs újságíró-társadalom némely képviselői hogyan acsarkodtak s kapdostak Petőfi mentéje felé! Ki tudja ma már, ki volt Császár Ferenc, aki az ifjú zseni költészetét hanyatlónak, aljasnak, póriasnak bélyegezte, vagy a Zerffi néven firkálgató Hirsch Gusztáv, a kor irodalmi életének szerencsétlen szelleme, akinek egész munkássága Petőfinek és fiatal pályatársainak állandó gyalázására korlátozódott? Az idő rendbe rakja ugyan a dolgokat, de a megrágalmazott költő erkölcsi veszteségéről ki készített leltárt? Hűséges olvasóit ki kárpótolta a méltatlan kritikusokra pazarolt drága energiáért, a meg nem született művekért? Másfél, két évtized múltával a kozmopolitizmus szellemében kezdik ki Arany Jánost, mire ő csöndesen ezt válaszolta: "Légy, hogyha bírsz, te "világ-költő!" " Rázd fel a rest nyugatot: / Nekem áldott az a bölcső, / Mely magyarrá ringatott." A nemzet szellemét támadó újabb ideológia a századfordulón már az internacionalizmus maskarájában rombol. Ady érdeklődéssel fogadja, a Duna-táj népeinek vonatkozásában tanulmányozásra érdemesíti, de fajtájának semmiképpen nem ajánlja még kipróbálás végett sem ezt a magatartást. Olyan fölösleges fényűzésnek tartja, amit csak nagy létszámú, biztos egzisztenciájú népek engedhetnek meg maguknak. A Tanácsköztársaság eseményei egyértelműen őt igazolták. A szocialista Palágyi Lajos mintha előre érezné, már jóval Ady előtt egy jól hegyezett epigrammával hárítja el ugyanezt a kísértést: "Magyar, ki honát megveti, / És mindent, ami nemzeti, / Mindegyre szid, mindegyre mar: / Oh, az még nem nemzetközi, / Csak rossz magyar."
      A népies-urbánus szembenállás hatalmas vitaanyagot hagyott reánk, okulhatunk belőle ma is. Illyés Gyula a Magyarok naplójegyzeteiben 1935-ben döbbenettel tapasztalja, hogy a Trianon után "meglazult magyarság" fiatal íróinak egy csoportja a világban szétszóródva, de tíz évi bolyongásból mégis hazatérve nem ismer szülőföldjére. "Távollétem alatt falvak inogtak meg, süllyedtek még mélyebbre a nyomor és az egyke örvényébe... a látvány kiáltó volt, hazugság lett volna minden szavam, ha nem arról beszélek, ami előttem van. Így fedeztem fel szülőföldemet, a Dunántúlt, a magyarság dermesztő helyzetét, a külső és belső veszedelmet. Elsorvad a magyarság, a Dél-Dunántúlt elnyeli az idegen tenger, ha gyorsan nem történik valami... Mások más sebeket tártak fel a nemzet testén. Hosszú volna felsorolni, mi mindent fedeztünk fel. Távol álltunk egymástól, de együtt voltunk a magyarság sorsáért való aggodalomban. A torlódó események csak megerősítettek, hogy minden okunk megvan Berzsenyi, Vörösmarty, de Petőfi szorongására is, akiket én csak most értettem meg igazán."
      A nemzethalál réme vagy inkább madara a XVI. század óta köröz a fejünk felett, de nem figyeltünk rá, nem akartunk tudomást venni róla. Haló poraiban is legyen áldott Gottfried Herder, aki hírhedtté vált jóslatával rányitotta a magyarság szemét! A Berzsenyiét az első között, mint azt a Kazinczyhoz küldött epistola tanúsítja: "édes nyelvünket" nem magáért kell becsülnünk, "Hanem magunkért szükség gyámolnunk. / S ha eltörlődik e föld színéről, / Nem más, hanem hagymázunk törli el."Kölcsey a Zrínyi dalában és a Zrínyi második énekében egyrészt Berzsenyi aggodalmait pontosítja, másrészt pedig figyelmeztetőleg vetíti előre a Herder által a magyarság számára megítélt jövőt: "Más hon áll a négy folyam partjára, / Más szózat és más keblű nép." Szólítsuk-e ezek után még Vörösmartyt? Szükséges-e felidéznünk a nemzet számára készen álló sír látványát?
      Nagy íróink nemzetféltő aggodalmát máig tartó érvénnyel igazolják a múlt század háborúit lezáró Párizs-környéki békeszerződések. Az elperelt országnyi-országrésznyi területeken ott rekedt a nemzet harmada. Szocialista politikusaink szájára hallgatást parancsolt a kommunista testvériség és az álszemérem, de íróink az örökös zaklatásnak kitéve sem hallgathattak. A művek sok esetben történelmünk nagyjainak emberi és erkölcsi tartását állítva a színre, a szűkre zárt lehetőségeken belül is a közösségi eszme ápolására, az élni, ahogy lehet elfogadására, a túlélésben való feltétlen hitre nevelték a nemzet kispadra küldött szereplőit. "A fű lehajlik a szélben és megmarad." Jól emlékszünk még Sütő András tanítására. Ki merné megkérdőjelezni igazságát? Az Ady szemével még "híres"-nek jelzett vereckei út Kovács Vilmos jövőt fürkésző szemüvegén át "kígyó vedlett bőre" látszólag, ám valójában a fondorlatok, a nagy átverések ösvénye. "...Hány népet vitt temetőre, / s ki tudja még, kit hoz erre / menni vele ölre, perre?" Ez utóbbi idézet, mert a vers a legkülönbözőbb szintű szavalóversenyek egyik slágere, ma már szállóige. Sorolhatnám hosszan az idézeteket, igazolva, hogy az írói szándék, amennyiben emberi formában keresi a közösséghez vezető utat, meg is találja.
      A jó tíz éve tartó, de még le nem zárult rendszerváltozás következtében a társadalmi-politikai vitákkal párhuzamban, vagy éppen általuk gerjesztetten a magyar írótársadalmon belül is bekövetkezett az újratagozódás, s ma már úgy látszik, hogy a politika és a pénz ördöge a határon túli kisebb vagy népesebb írócsoportokat is megosztotta. "Le a nemzeti értékekkel, sutba a hagyományokat! Az irodalom szöveg legyen elsősorban, s lehetőleg ne szóljon semmiről!" - halljuk egyre gyakrabban, egyre harsányabban. Akinek ehhez van tehetsége, csinálja, akinek ehhez van gusztusa, fogyassza! Érjenek el sikereket a nemzetközi porondon, de azoktól az értékektől, amelyek átvészelték a századokat, el a kezekkel!
      Olykor a megrögzött újítók türelmetlenségét is megértem, szorgalmukat pedig tisztelem, de nekik is célszerű lenne végiggondolniuk, hogy a hagyomány olyan esztétikai kategória, amely az irodalom természetes fejlődésével maga is változik, fejlődik, azonban ezt csak a türelem észlelheti. Emlékezzünk együtt újból Petőfire és korára, Adyra és korára. Nem volt egyértelmű a fogadtatásuk, eléggé heves ellenállásba ütköztek mindketten, holott csak hangvételükben, tematikájukban, s a kifejezési formák alkalmazásában távolodtak el a hagyományostól. A közönség hozzájuk nőtt, s ezzel újabb kapuk nyíltak a további fejlődés előtt.
      A magyar költészet legértékesebb hagyományai meglátásom szerint most Nagy László költői teljesítménye környékén horgonyoznak, amelytől magyarabbat, emberibbet, korszerűbbet és közkedveltebbet ez idáig senki sem produkált.